A geocaching (ejtsd: "geokesing") az Egyesült Államokból kiindult szabadidős tevékenység, természetbarát hobbi, melyet Magyarországon hivatalosan a Magyar Geocaching Közhasznú Egyesület (MGKE) képvisel.

Kevés értelmes dolgot ismerek, ami Amerikából jött, de a Geocaching mindenképpen Winchester puska után az egyik legemberibb Amerikai találmány. Azzal is és ezzel is lehet vadászni.

Célját tömören úgy lehetne megfogalmazni, hogy lehetőleg szép helyen, helyeken elrejtesz egy speciális dobozt, annak felírod a GPS koordinátáit, majd közzéteszed egy olyan oldalon, ahol ennek van értelme. Ez a folyamat a rejtés!
Majd egy másik ember erre a dobozra – inspiráció elsősorban a szép hely – ráizgul, kezébe veszi a maga kütyüjét (a GPS-t) és elindul megkeresni ezt a dobozt. Hogy megtalálja vagy sem, az már az ő dolga, de legalább ment egyet. Ez a folyamat a keresés.

Bővebben a http://www.geocaching.hu/ oldalain olvashatsz, nem szeretném elvenni a kenyerüket.

Fotós szemmel a Geocaching egészen más jelentőséggel is bír. Mások által felfedezett helyekre juthatunk el, melyet okosan bemutatnak az erre alkalmas honlapon, sőt, az előttünk járók élményeit is olvashatjuk, mielőtt nekivágnánk a keresésnek. A kesserek tapasztalatait, rejtéseit ma már sok amatőr és profi fotós használja úti célul. A rengeteg amatőr fotó mellett – a honlapot böngészve – megtaláljuk a jól komponált, kiválóan elkészítet fotókat is, sőt, kifejezetten kesser fotóalbumok is feltűnnek a neten.

Visszatérve arra, hogy egy fotósnak miért érdemes kesselni, álljon itt egy történet.
Heti rendszerességgel járjuk a Bakonyt, elsősorban kompenzálandó a számítógép előtti ülésből származó zsibbadás és elkorcsosulás, másodsorban mert szép. Ha olyanunk van, néha megmásszuk a sziklákat, letérünk a turistautakról, szóval rosszalkodunk. Egy alkalommal zsebünkben a GPS-el vágtunk neki a túrának, kinyomtatva egy rejtekhelyet. Gondoltuk, útbaesik, a GPS majd megállít ha kell, mi adminisztrálunk, és megyünk tovább. A kütyü jelezte, hogy nagyon közel vagyunk, csak egy kicsit jobbra kellene még menni, aztán még hiányzik 150 méter. Nem síkban, hanem vertikálisan. Az ugye, felfelé van, előttünk egy ismeretlen sziklafal, rajta kecskék, félúton. Sejtettük, hogy nekünk a kecskék fölött kell lennünk ahhoz, hogy a koordináták stimmeljenek. Ugyan 10 kilométer már bennünk volt, és a kocsi sem volt messzebb 5 kilométernél, gondoltuk megoldjuk. Gyanús volt a kecskék röhögéshez hasonló mekegése, de akkor még volt erőnk visszamekegni. Megindultunk.
Félúton jöttünk rá, hogy a kecske mégis csak arra van kifejlesztve, hogy az eróziótól málló majdnem függőleges sziklafalon jól érezze magát, és egyiken sem láttam fotóstáskát 3 objektívvel. Rajtam, az állítólag genetikai csúcson álló főemlősön volt egy ilyen táska is. Borzasztóan szerettük volna szakállas barátainkat magunk alatt tudni, küzdöttünk egy jó fél órát, mire feljutottunk a csúcsra. Hetente elmentünk mellette, de soha nem gondoltuk volna, hogy ott van.

Kilátás a csúcsról. Megérte!