Heidi most nem a svájci kis falu legendás mesealakja, akinek szobra ott áll a falu melletti tisztavizű forrásnál és a hely idillikus báját csak az ötpercenként megálló buszokból kiözönlő japán turisták zavarják meg. Heidi egy éltes korú komphajó a Nápolyi öbölben. Pozzuoli és a szigetek között hozza-viszi a munkába ingázókat, meg a turistákat jó néhány autó kíséretében. Már amikor viszi, és nem javítják, de erről később.

Pozzuoli kénszagú füstölgő kráterében volt a camping, ahol az autót és sátrat hagytuk, hogy átkeljünk egy napra Ischia szigetre. Az Interneten előre kikerestem az induló hajók menetrendjét, de rosszul mértük fel a távolságot a kikötőig és még futva is úgy látszott, hogy lekéssük a hajót. Szerencsére itt nem minden német pontossággal működik, a hajó húsz perccel később indult. Ebből pár perc maradt még a halászok fotózására is.

Az öreg ütött kopott bárkákat a helyi szokás szerint olyan kékre festették, amennyire csak lehetett. Ez aztán évek során megkopott és még festőibbé tette a képet a rozsdamarta felszereléssel és a hasonlóan viharvert tengerjáró emberekkel együtt. Igazán karakteres arcok voltak, akikről néhány jó fotó készült. Nem messze indult aztán a modern komphajó, aminek a korlátjához támaszkodva néztük a gyorsan változó partvonulat képét és a fehér tajtékos hullámok játékát. Ezeket a partokat a vulkáni működés faragta. Minden forma megismételhetetlen egyedi. Mintha óriások gyúrták volna, amit a tenger tett még érdekesebbé. Procida sziget kikötőjét – ahol már jártunk egyszer - elhagyva, alig egy óra múlva kikötöttünk Ischia szigeten Casamicciola Terme faluban.

Errefelé már csendesebb az élet. Turista látványosság a parti sétány, de kicsit bentebb is igazi mediterrán a villák építészete és a kertek színes világa. Magasabban már a fenyvesekkel borított hegyek zárják a láthatárt. Mire végigcsodáltuk az egy utcányi látnivalót, varázsütésre mindenki eltűnt az utcáról. Bezártak az üzletek, becsukódtak a fatáblás ablakok és magunk maradtunk a pálmafás sétány padján. Itt a szigeten délben is kellemes a klíma, a szieszta azonban szent dolog, azt be kell tartani, ha a meleg nem is kényszerít rá. Nálunk ebéd a táskából, majd megtanácskoztuk, hogy merre tovább. Busszal pár perc a főváros, Ischia. Ez már teljesen az idegenforgalomra fejlődött. Változatos villák, éttermek és luxus divatüzletek mellett azért maradt helye a kerteknek és virágoknak, amiről híres ez a sziget. Emberi léptékűek a méretek. Vannak szabadtéri galériák és más látnivalók, amivel jól el lehet tölteni az időt.

Az órára nézve elhatároztuk, hogy nem megyünk vissza, hanem az itteni kikötőben keresünk hazafelé alkalmas hajót. Több társaság is kínálta a járatait, de többnyire Nápolyba vagy Sorrentóba. Pozzuoli felé csak egy volt, az is jóval drágább, mint idefelé. Gondoltam gyorshajó lehet, mert ezek általában drágábbak. Befizettük a jegyeket és nemsokára meg is érkezett a Heidi névre keresztelt komphajó. Régen lehetett, amikor vízre bocsátották, azóta a súlyát a rozsda meg a vastagodó festékrétegek növelhették, ami most éppen kanárisárga volt. A tábla nem hagyott kétséget, hogy jó felé megy. A szaporodó utas jelöltek is érdeklődést mutattak. A rakparton egyre sűrűbb lett a tömeg, amihez a beszállni készülő autók és teherautók is csatlakoztak. Hogy senkit nem tapostak el – az csoda, de ez itt napi megszokott dolog lehet. Gyalog hamar bejutottunk, de a nagyobbak közelharcot vívtak a feljutásért. Igazi nápolyi hangzavar tört ki. Mindenki magyarázott valamit és hozzá gesztikulált, amit legalább olyan nehéz megérteni az idegennek, mert itt külön jelentése van az egyes mozdulatoknak és ujjformázásnak. Még az igen-nemet fordított fejrázással tudatják. Vigyázat! Ha az idegen csúnyát mond azt nem értik, de egy rossz mozdulat lehet akaratlanul is nagyon sértő is.

Végre kitisztult, hogy ki jön, és ki marad, majd felemelkedett a kikötő rámpa. Ekkor a hajó mélyéből nagy zakatolás, csattogás, morgás tört fel és a bárka nekilódult a távolban látszó partok felé. Jobbról szemben Procida szigete, majd kicsit távolabb a Nápolyi öböl északi karéja. Még távolabb a Vezúv ködbe vesző kúpja, aztán egészen jobbra Capri tűnt elő. Az utasok kis hányada turista, a többi ingázó lehetett. Utóbbiak a megszokott helyeiken gyorsan megtalálták a társaságukat. Volt, aki azonnal elaludt, hasznosan tölteni az egy órás menetidőt. Mi a felső fedélzet korlátjánál a kapitányi híd mögött néztük a távolodó kikötőt. A kapitány jó ismerősként fogadta a helybeli törzs-utasokat. A nagy zaj ellenére nem úgy tűnt, hogy gyorsjáratra szálltunk, de ez nem is volt baj. A cél ott volt előttünk, csak a parti kiszögelést kellett megkerülni. Ekkor azonban a hajó lassan balra, a nyílt tenger irányába kezdett fordulni. A fordulás tartósnak látszott, és már az ellenkező irányba haladtunk. Nem értettük a dolgot, de láthatóan mások se. A jártasabb utasok azonnal reklamálni indultak a kapitányhoz, aki egy valami „piccolo problem” magyarázattal hárította el őket. Az arcokat nézve nem volt mindenki megelégedve. A terjedelmes magyarázatokból azt tudtuk kihámozni, hogy az egyik hajócsavar eltört és ezért nem tud a hajó egyenesen menni, csak balra. Addigra a balforduló be is fejeződött és egy teljes kör után ismét a jó irányban haladtunk – egy darabig. Ekkor ismét a kör balra. Vélhetően egy bizonyos sebesség alatt lehetett csak egyenesben tartani a hajót. Amikor ezt kitapasztalta a kormányos, akkor már csak ritkábban kellett a körtaktikát alkalmazni.

Persze ilyenkor mindenki baja, aggodalma előjön. Mi is most jöttünk rá, hogy nincs már vizünk a termoszban. Nem baj, keresek valahol. Köztudott, hogy minden olasz városban jó vizű kutak vannak a tereken. De itt? A büfé zárva, a mosdóban csak gőzölgő forró víz van. Ez tehát nem sikerült. Mi jöhet még egy hajótörésnél? Gyanakodva kerestem a mentőalkalmatosságokat. Volt néhány mentőpad és mentőöv. Tehát úszva már lehet menekülni, a mentőcsónakok ugyanis javításon lehettek, mert csak egy volt belőlük. Azért a dolog nem volt reménytelen. Lassan, de haladtunk a célkikötő felé, ahol a szirénázó kék villogóval felszerelt rendőrmotorosok vártak és kísértek be, nehogy a halászcsónakokban essen kár. Már sötét volt a város és még egy órás gyaloglás a hegynek felfelé, mire a sátorba kerültünk egy újabb élménnyel gazdagabban.

Másnap a kikötőben ott sárgállott a Heidi, utasok nélkül. Nagy kalapálás hallatszott ki belőle.


Történt mindez 2003. július 23-án.

Utóirat: Nehogy valaki azt gondolja, hogy ilyesmi általános az Európai Unióhoz tartozó Olaszországban, de Nápoly környékén most is minden és annak az ellenkezője is lehetséges.


Nervetti Károly